Hová tűntek a magyar példaképek?

Még a ’80-as években is olyan volt a hazai futballélet, hogy a gyerekeknek nem kellett messze menniük azért, hogy példaképekre leljenek. Azóta azonban eltelt pár évtized, és ma már a legtöbb fiatal Cristiano Ronaldo vagy Lionel Messi akar lenni. Hová tűntek a magyar példaképek? Vannak még egyáltalán?

Nyilván a negyven évvel ezelőtti futballt össze sem lehet hasonlítani a maival – mint ahogyan a két korszakot sem. Mégis, a mai napig sokan nosztalgiával gondolnak vissza a magyar fociélet szereplői közül a kettős rangadók, a vb-szereplések, a Nyilasik, Törőcsikek és Varga Zoltánok idejére. És az igazat megvallva, több is ez, mint rózsaszínű, homályos merengés. Hiszen ha tetszik, ha nem, akkoriban bizony a magyar futball sokkal, de tényleg sokkal közelebb volt a világ élvonalához, mint manapság.

Nem csoda hát, hogy amikor még egy-egy kettős rangadóra 40-50 ezren mentek ki a régi Népstadionba, bizony a gyerekek közül is minden második Nyilasi, vagy épp Disztl Péter akart lenni. Hogy miért nincs ez így manapság? Az ok sokösszetevős.

Vesztett pozíciójából a magyar foci

Ahogy fentebb már megfogalmaztuk, az akkori magyar foci jobb volt, mint a mai. Magát a játékot persze nem lehet összehasonlítani, hiszen egy kisebb összeget azért tennénk arra, hogy egy mai magyar középcsapat is elnáspángolná a ’86-os vb előtt kis túlzással a világot is körbeverő válogatottunkat, annyit változott, gyorsult, erősödött azóta a foci. Viszont az akkori keretrendszeren belül a mi labdarúgásunk sokkal előkelőbb helyet foglalt el, mint a jelenben. Ebből pedig persze egyenesen következik, hogy miért is keresett volna egy kissrác magának hősöket a határokon túlról, ha egyszer itt, a Kárpátmedencében is volt belőle szakajtónyi?

Ma már a csapból is a külföldi sztárok folynak

Persze ez még nem jelenti azt, hogy ne lettek volna akkoriban is korszakos zsenik más nemzetek játékosai közt. Jonhan Cruyff, Marco van Besten, Diego Maradona, Michel Platini, Lothar Matthäus vagy épp Paolo Rossi, de a sort akár a végtelenségig is lehetne folytatni. Hogy akkor miért mégis Nyilasi mezre hajtott egy magyar kisfiú? Például azért is, mert bizony ezeket a sztárokat nem láthatta az egyszerű halandó magyar futballőrült hétről hétre. Jó esteben a Magyar Televízió négyévente műsorára tűzött egy-egy világbajnoki mérkőzést, illetve a nagy nemzetközi klubtornák legérdekesebb meccseit. És ennyi. Hallani hallhatta mindenki a gigászokat körbelengő legendákat, de látni ezeket a futballistákat alig-alig. Ellenben Törőcsik elképesztő cseleit akár minden hétvégén meg lehetett csodálni. Hát persze, hogy ő lett sokak példaképe.

Johan Cruyff a maga korában tán még nagyobb futballista is volt, mint Cristiano Ronaldo a jelenben

Megjelent a brandépítés is

Végül pedig nem érdemes félvállról venni azt sem, hogy bizony 40 évvel ezelőtt nem létezett az internet, és így persze a közösségi média is ismeretlen fogalom volt. Kár lenne tagadni, sok mai sztár ismertségének rengeteget használ a Facebook vagy épp az Instagram-oldaluk. Ezek segítségével ugyanis brandat is tudnak építeni, nem csak sportolói karrierjüket. Ha belegondolunk abban, hogy mi lett volna, ha 1980-tól is már léteztek volna ezek a felületek, minden bizonnyal Johan Cruyff népszerűsége és követőinek száma csuklóból verte volna a mai legnagyobbakat is.

Az idő múlásával bizony a fent felsorolt okok is szépen lassan leépültek, megszűntek. Ma már a magyar foci nincs a világ élmezőnyében, a külföldi nagyságokat akár kétnaponta nézhetjük meg élőben, és bizony még a közösségi médiából is ők dőlnek, megállás nélkül.

Ha ezt így egységben vesszük alapul, akkor bizony szinte kódolva volt, kódolva van, hogy a fiatal magyar futballistapalánták külföldi példaképeket keresnek maguknak. Miért is lenne a követendő példa egy kisgyereknek a paksi Szabó János, aki a klubhűség mintapéldája, és aki a maga szintjén kisebbfajta csodát hajtott végre azzal, hogy válogatott játékos lett belőle? Hiszen ott van Giorgo Chiellini. Rá is igazak lehetnek ezek amegállapítások, azonban ő a Juventusban játszik. A világ egyik legjobb csapatában, hétről hétre a legnagyobbak ellen ringbe szállva. És persze a sztárság, az ismertség minden előnyét élvezve. Miért Nemanja Nikolics mezére ácsingózna egy 7 éves tehetség, amikor ott van Cristiano Ronaldo? Magyarázzuk ezt?

Focista vagy, és még magyar is? Kell egy kis plusz!

Szóval a körülmények sem teszik egyszerűvé azt, hogy egy magyar futballista példaképpé válhasson. Persze azért nem árt józanul ítélni. Mert, bár tényleg nem egyszerű, nem is lehetetlen. Akadnak is erre példák. Gulácsi Péter, Dibusz Dénes, Szalai Ádám, Szoboszlai Dominik, hogy csak a legközelebbieket említsük.

A felsorolásból azonban jól látszik, hogy minden esetben kell valami kis plusz, ami túlmutat magán a futballon – és persze az is lehet, hogy van, akinek a szemében még ez sem teszi példaképpé az adott játékost. Nézzük meg néhány példán keresztül, hogy mi az ami egy-egy magyar szinten sztárnak számító futballistát példaképpé tehet – vagy épp mi az, ami miatt nincs esélye erre a kitüntető jelzőre.

Gulácsi Péter

Mellette: persze a teljesítményével is rászolgál arra, hogy sokan példaként nézzenek rá, azonban az, hogy rendszeresen, mégsem kérkedve komoly összegekkel támogat társadalmilag fontos törekvéseket, kicsit kiemeli őt a „magyar focista” skatulyából. Legutóbb épp az EB-szereplésért kapott pénzét teljes egészében ajánlotta fel karitatív célra, valljuk be, ezzel sokak szívébe lopva be magát.

Ellene: A magyar válogatottban eddig többnyire adós maradt az óriási bravúrokkal. Egy-egy kiemelkedő meccse ugyan akadt, azonban legtöbbször egy szürke átlagot hoz. Emiatt pedig bizony sokan megkérdőjelezik, hogy egyáltalán ő-e a megfelelő ember a nemzeti csapat kapujába..?

Dibusz Dénes

Mellette: ugyan „csak” a NB I.-ben mutatta meg eddigi képességeit –  amit így is hétről-hétre bizonyít, hogy kimagaslók –, azonban olyan kedves, nyílt személyisége van, ami minden egyes nyilatkozatából kitűnik. Ha ránéz egy gyerek, arra gondolhat, nem csak úgy akarok védeni mint Dini, de olyan ember is szeretnék lenni, mint ő.

Ellene: az szól, hogy csak az NB I.-ben véd. Soha nem tette próbára tehetségét, képességeit egy magasabban jegyzett külföldi bajnokságan, éppen ezért sokan vannak, akik persze elismerik, hogy nem rossz kapus – de csupán itthon. Lehet valaki próféta a saját hazájában?

Szalai Ádám 

Mellette: talán a legjobb példa arra, hogy nem csak a gólok, a cselek képesek példakép státuszba emelni valakit. Ő ugyanis az őszinteség megtestesülése a magyar fociban. És bár kétségtelen, hogy személye megosztó, azonban azt senki sem kérdőjelezi meg vele kapcsolatban, hogy nem kamuzik egyetlen vereség után sem. Ha ünnepleni kell, ő az első aki megérkezik, ha pedig ki kell állni a dühödt tömeg elé, ő az utolsó, aki távozik. Ez pedig elég ahhoz, hogy Szalai Ádám példakép legyen.

Ellene: Akárhogy is, de egy csatárt minden körülmények között a góljai minősítenek. Márpedig Szalai az utóbbi 3-4 évben abból bizony nem sokat szerez. Ez pedig még a legszerethetőbb személyiség népszerűségét is kikezdené, hát még egy olyan felemásan megítélt játékosét, mint Szalai. Vajon példaképként vonulhat majd vissza, ha pályafutása utolsó évei hasonló gólínséggel zárulnak..?

Szoboszlai Dominik

Mellette: egy kicsit különbözik a fentiektől. Az ő személyiségéről még nem tudunk annyit. Nem tudjuk, hogyan viseli a tartós sikert, mint ahogyan egyelőre azt sem, hogyan azt, ha tendenciózusan semmi sem jön be. Azt azonban tudjuk és látjuk, hogy saját utat bejárva, nagyon fiatalon jutott el olyan szintre, ahova már réges-rég nem jutott egyeltlen magyar játékos sem. Látjuk, hogy van olyan játékelem, amiben már most bárkivel felveszi a versenyt a világon. Milyen példaképet keresne idehaza bárki is, ha nem olyat, mint ő?

Ellene: Bár ismerni nem igazán ismerjük még, az a magabiztosság, amivel fel van vértezve, sokaknak sokkal inkább egyfajta nagyképűségnek tűnik. Ezen pedig nem segített az, hogy a válogatott utolsó mérkőzésein bizony meglehetősen haloványan teljesített. Lehet, hogy a Szoboszlai-jelenség csupán egy nagyra fújt lufi…?

A címben lejegyzett „Hová tűntek a magyar példaképek?” kérdésbe csomagolt megállapítás tehát azért nem teljesen igaz. Nem tűntek el teljesen. De, hogy sokkal nehezebb őket megtalálni, mint pár évtizeddel korábban, az egészen biztos. Viszont épp azok, akikre magyarként néz fel ma is sokezernyi fiatal, épp ők azok, akiknek sokkal nagyobb felelősségük van abban, hogy a jövőben könnyeb legyen majd azonosulni egy-egy hazai focistával, mint manapság. Mert az egy dolog, hogy ma példaképek. De minden egyes nap tenniük is kell azért, hogy ez így maradjon. Nem elsősorban maguk, hanem sokkal inkább a mi kicsit sárga, kicsit savanyú focink miatt.

Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.